Egyedül egy sötét szobában
Fekszek unottan egy ágyban.
Tekintetem üveges,
Állapotom röhejes.
Gondolataim kuszák,
De ők ezt nem tudják.
Csak bámulok ridegen előre,
Nézek az átlátszó tükörbe.

Dolgozni a semmiért,
Áldozni a hatalomért,
Ölni a sok pénzért,
Meghalni az életért.
Porba hullni egy világért,
Megtörni a szerelemért,
Szenvedni a boldogságért,
Kérdem én: Mindez miért?

Boldogságom vágyálom,
Az alagút végén azt látom.
Elérni ezt most lehetetlen,
Leláncolva ülök tehetetlen.
Testem helyett szívem van láncon,
Elbújok, hogy ez ne látsszon.
Magány, szomorúság és félelem;
Láncomban mind egy elem.

Furcsa, latin szavakat írnak,
De káoszban ők is sírnak.
Mikor a világ összeomlik,
Ugyanúgy magukat féltik.
Mi mind egyformák vagyunk,
Csak ellenkező oldalon állunk.
Őrült vagyok nekik, s ők is nekem,
Teljesen elment az eszem.

S a gondolatok forgatagából,
Ebből a lüktető kavalkádból
Összeolvad egy kérdés:
Miért? – Üvöltök fel és
Ők csak néznek, bámulnak bambán,
Számukra elmém örök talány.
Otthagynak, s én nem örülök,
Hogy egy diliház cellájában ülök.

Üvöltök, s összerogyok,
Kezemben kést szorongatok.
Szívembe döföm, de nem fáj,
Számomra megváltás a halál.
Tudom, hova kerülök, s mi lesz velem,
Tudom, hogy az élet könyörtelen.
Behunyom szemem, összecsuklok,
Nem nézek vissza, mindent itt hagyok.

De egyre messzebb kerül vágyam,
A Pokolban megvetették ágyam.
Mi ez? Édes Istenem mit tettem?
A rosszból rosszabba kerültem.
Nincs visszaút, se megbocsátás,
Gúnyosan nevet rajtam a Kaszás.
Mindig is én voltam saját magam gyilkosa.
Így lettem örökre a pokol rabja.